Volt egy pillanat néhány évvel ezelőtt, amelyre máig emlékszem. Egy különösen nehéz hétenk a végén ültem a jógamatracon, és tele voltam aggodalommal.
A testem feszült volt. Erőm sem volt gondolkodni arról, mi a baj, mit hogyan kellene máshogy csinálni. Aztán valami bevillant: hoppá, ez nem én vagyok, én nem lehetek maga az aggodalom!
Ez egy gondolat, érzés, jelzés a testemtől. Akkor miért azt mondjuk, hogy „csupa aggodalom vagyok”?

Ez volt az első alkalom, hogy igazán megértettem, mit jelent a sakshi, vagyis a tanú tudat. Amikor nem azt mondod „szomorú vagyok”, mert az azt jelenti, hogy azonosulsz a szomorúsággal, hanem ehelyett „szomorúságot érzek.”
Azt mondjuk: „depressziós vagyok”, holott az elménk depressziós.
Ha nem tévesztjük össze magunkat azzal a könyvvel, amelyet olvasunk, miért tévesztjük akkor össze magunkat a gondolkodó és gondolatokat termelő elménkkel?

A Védánta ősi filozófiai hagyománya szerint ez nemcsak lehetséges, hanem kifejezetten ajánlatos is: legyünk sakshik, vagyis tanúi az életnek.
Ez azt jelenti, hogy megtanulunk inkább megfigyelővé válni egy olyan világban, ahol egymillió irányba húznak minket a látott, szagolt, ízlelt,
hallott és tapintott dolgok, ahol folyamatos multitasking üzemmódban vagyunk. Azzal, hogy a jelenben sakshik vagyunk, felismerjük, hogy nem vagyunk azonosak az érzelmeinkkel és érzéseinkkel.
A jóga úgy mondja, hogy ezzel felfedezzük önmagunk egy olyan oldalát, amely mindig is bennünk volt – de amelyet figyelmen kívül hagytunk – és eljussunk a bölcsesség forrásához, az Isteni Önvalónkhoz.

OLVASD TOVÁBB A GLMAOUR+-on.