Mária Magdolna az olajokkal való megkenés szertartását nemcsak átvette, hanem újraértelmezte. Amikor az evangéliumok szerint nárdusolajjal megmosta és megkente Jézus lábát, ugyanazt a beavató aktust hajtotta végre, amelyet az egyiptomi papnők végeztek a halál és feltámadás rítusán. Az alabástrom edény, amelyet kezében tartott, nem pusztán illatos korsó, hanem a női bölcsesség jelképe: a testet befogadó edény, melyben az isteni esszencia lakozik. A kenet aktusa – az „anointing” – az isteni felismerés átadása, a tudat fényének átültetése az anyagba. Mária Magdolna tehát nem egyszerűen tanítvány, hanem a szent női tudás örököse volt, Ízisz papnői vonalának modern megtestesítője.

Az egyiptomi rituálékban az olajokat nemcsak a test megőrzésére, hanem a lélek ébresztésére használták. A papirusz-feljegyzések tanúsága szerint a balzsamozás és a templomi illatszerek készítése pontos receptek szerint történt, melyek minden összetevőjét imákkal, szavakkal, szimbolikus gesztusokkal szentelték meg. A lélek illata – mondták az egyiptomiak – az, ami túléli a testet, ezért a halotti kenetek célja nem az volt, hogy konzerváljanak, hanem hogy az ember isteni része felismerje önmagát a túlvilágon. Hérakleitosz szavaival: „a lelkek illatukról ismerik meg egymást”.

A szent olaj tehát közvetítő: kapcsolat ég és föld, ember és isten között. Az olaj a Nap fényét rejti magában, a virágok lélegzetét, a föld mélyének titkát. A papnő, aki ezzel dolgozott, a természet és az isteni erők közti egyensúly hordozója volt. A modern ember számára, aki újra keresi a gyökereit, e tudás azt üzeni: az illat, amit belélegzünk, nem csupán fizikai inger, hanem emlékeztető. Arra emlékeztet, hogy bennünk is ott él a szent olaj, a fény, amely egykor a templomok csarnokaiban égett.

Az illóolajok ősi használatának hagyománya így nem múlt el, csak formát váltott. Ma is, amikor meggyújtunk egy mécsest, a levegőben szétáradó mirha vagy nárdus illata ugyanarra a dimenzióra nyit kaput, amelyhez az egyiptomi papnők és Mária Magdolna is kapcsolódtak: a lélek mély, női, befogadó bölcsességére. Az olaj a lélek nyelve – ősi, illatos és örök.

A szent olaj a kapcsolat közvetítője volt az ég és föld, az isteni és az emberi között. A modern ember számára, aki újra keresi gyökereit, az illat nem csupán fizikai inger, hanem emlékeztető: arra, hogy bennünk is él a szent olaj, a fény, amely egykor a templomok csarnokaiban és a zsidó gyógyító házakban égett. Az illóolajok és gyógynövények ősi használata így nem múlt el, csak formát váltott, de ma is ugyanúgy nyit kaput a lélek mély, női és befogadó bölcsessége felé.